*Vagyis a kedves kommentelő szentül meg van róla győződve, hogy ő aztán mindent tud, mindent ért és természetesen mindenben IS neki van igaza. Aztán hogy a kommenthuszár a hétköznapokban egy szobanövény típusú tedd-ide-János, egy konfrontációra képtelen, önérvényesítési nehézségekkel küzdő átlagember vagy a való életben is konfliktuskereső harcoshal, az már egy más kérdés. – A szerk.
Két tábor van
Mit is jelent mindez? Azt, hogy van két szekértábor. Az egyikben vannak a mindentudók, akik akkor is megmondják a tutit, ha egyébként halvány lila dunsztjuk nincs az egészről.
A másikban vannak azok, akik úgy érzik, az élet céltalan és mondhatni esélytelen. Ha az első ránézésre – talán – komfortosabb oldalon állok, mindenről és mindenkiről van véleményem.
Mivel bátor vagyok, okos és arctalan, lehet, hogy a véleményem mindennek a tetejébe kemény, vitriolos, megmondó, és az sem zavar, ha egy kicsit megalázó vagy személyeskedő a másikkal szemben.
Ne feledjük! Régen, az úgynevezett ’mi időnkben’, ha történt velünk valami jó vagy rossz, ha egyest kaptunk vagy megbántottak, délutánig várni kellett, hogy élőben megoszthassuk azt azzal, aki fontos nekünk. Ma már csak egy gombnyomás az egész – ezért az online térben úgy érezzük, hogy nem kell érzelmeket megtartani. (Pedig kellene!)
Elég csak kattintani
Ráadásul ahhoz, hogy becsméreljek, megmondjam a tutit, értékítéletet formáljak, fel sem kell emelnem a fenekem a székből, elég csak kattintanom a megosztás gombra.
Ha felnőtt vagyok, (látszólag) következmények nélkül adhatom ki a napi feszültséget és frusztrációt egy számomra nem valós térben.
Egy olyan térben, aminek a határait én szabom meg, amiben rettenhetetlen vagyok és sebezhetetlen.
Mi van akkor, ha egy gyerekről van szó?
Persze, ha gyerek, esetleg kamasz vagyok, mindezt zárt csoportban teszem. Valószínűleg egy osztálytársam vagy iskolatársam kárára. Ettől menőbb leszek, hiszen a másik megalázása, a bullying nemcsak a virtuális térben tesz igazi alfává, hanem az iskola valós terében is.
Félnek és tartanak tőlem, ezáltal hatalmat és erőt kapok. Fel sem fogom, mit csinálok igazából – vagy igen, és akkor a helyzet még rosszabbá válik.
Különösen az áldozatomnak, hiszen nem tud hova menekülni előlem… és a hétköznapok egy véget nem érő, pszichésen megterhelő földi purgatóriummá válnak számára.
Kedves Anyukák és Apukák! Fontos leszögezni, hogy én egyébként, bár bántalmazó vagyok, nem vagyok szörnyeteg.
Nekem is vannak bánataim és örömeim, hibáim és bukásaim… én is csak kamasz vagyok, mint a többiek. Talán épp a te lányod… vagy fiad.
Menő a bántás
Kortárs közösségben a másik önbecsülését rombolni bizonyos értelemben még menő is lehet, hiszen ez az offline térben lévő kapcsolati hálót is befolyásolja. Tény, hogy mindez nem olyan látványos, mint harci helyzetben ellenséges zászlókat letépni a vároromról, de az üzenet egyértelmű: én menő vagyok. Te meg csak csicskagyász.
Ennek következtében a bántalmazott fél egy idő után óhatatlanul elhiszi, hogy neki csak ez a szerep juthat.
És legyen hálás, ha az online térben őt szipolyozó gyerek mellé a fizikai térben leülhet az iskolában, vagy esetleg odaadhatja neki a tollát, tőle kéri el a házit.
Köszönje meg, hogy egyáltalán szolgálhat, hiszen, ha másra nem is, legalább erre ő is csak jó.
Miért nem szól?
És hogy miért nem jeleznek ezek a bántalmazott gyerekek a szülőnek, a pedagógusnak?
Ha egy ilyen gyerek szót emel a saját védelmében, ha felnőtteket von be a helyzet megoldásába, megbontja a kortárs közeg egységét.
Elárulja a közösség íratlan szabályait. Szembeszáll a kortársakkal, így mehet a szociális máglyára.
Témába vágó:
Iskolai bántalmazás | Mit tehetsz ellene?
Hidd el nekem, ez felnőttként is nehéz. Nemrég készült velem egy interjú, ahol egy fotelszakértő kioktatott a saját munkámról. A szakterületemről, amiben urambocsá, egész jó vagyok.
Ekkor persze választhattam volna azt, hogy kioktatom és a tudásommal ’helyreteszem’, magyarul nyilvánosan ledózerolom, hogy „ne kössé’ belém”. De dönthettem úgy is, hogy az online szájkarate nem nekem való.
Én ez utóbbit választottam, mert sem Dugovics Titusz, sem Jeanne D’Arc nem leszek.
Maradok az offline élményeknél, ahol magyarázkodni, vitatkozni, szeretni hosszabb ideig tart ugyan, de talán igazibb, és mindenképpen időtállóbb élmény.
A SZERZŐ
Bábolnai Péter klinikai szakpszichológus, integratív hipnoterapeuta, kétgyermekes édesapa vagyok.
Szakemberként Nyíregyházán fogadom kis pácienseimet és azért dolgozom, hogy a hozzám forduló családok életminőségében, illetve klienseim személyes fejlődésében, érzelmi-pszichés jóllétében tartós és kedvező változásokat érhessünk el. ‘Szabadidőmben’ egyetemi oktatóként részt veszek a felnövekvő pszichológus nemzedékek képzésében.
Persze magam is mindig tanulok valamit, illetve szupervízióba járok, mert hiszem, hogy csak így lehetek valóban pácienseim és családjaik hasznára.
Civilben egy kisfiam és egy kislányom van, akik annak ellenére, hogy amit lehetett, könyvekből már megtanultam a gyereknevelésről, azért rendszeresen állítanak kihívások elé. Tanulok tőlük, tanítom őket és a kalandjaim, tapasztalataim egy részét ezentúl a Minimagon is megosztom veletek.
Itt találsz meg, ha segítségre van szükséged: Bábolnai Péter honlap
