Már hosszú hetek, hónapok óta érlelődik bennem az, hogy hogyan is, hol is kezdjek neki ennek a történetnek, cikksorozatnak. Honnan is kezdjem, hol is indult el ez az egész? Tavaly? 3 éve? Nem, nem, azt hiszem sokkal régebben.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kislányként nem voltak a családdal kapcsolatos álmaim. Dehogyisnem voltak.
Elképzeltem, hogy 2 vagy 3 gyerekem lesz, persze fiú és lány is, és, hogy egyet talán örökbe is fogok fogadni, de ezzel a gondolattal csak úgy eljátszottam. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy létezik vetélés, inzulinrezisztencia, van olyan, beavatkozás, hogy missed ab, és, hogy ezek mind érinteni fognak majd engem. Csak olyan embert ismertem, akinek gondtalan 9 hónapja volt, pikk pakk teherbe esett és csodás szülésélménye volt. OK ez nem nagy kunszt gondoltam, ha itt lesz az ideje menni fog nekem is.
10 évvel ezelőtt el is jött az én időm, a döntést pedig tavaly decemberben hoztuk meg arról, amiről ez a cikksorozat is fog szólni, arról, hogy örökbe fogadunk.
Azért szeretném megosztani a történetemet, hogy az emberek megértsék, és fogadják el végre, nem csak az fogadhat örökbe, aki valamilyen úton fogva nemzőképtelen, hanem bárki, és, hogy megértsék miért hoznak meg emberek, főként nők, ilyen döntéseket ahelyett, hogy szülnének saját gyermeket.
A történetem szeretném, hogy erőt adjon mindenkinek, aki egy picit is úgy érzi elbizonytalanodott akár a gyermekvállalásban, akár az örökbefogadásban.
Egy életünk van, ezt az egyet kell úgy élnünk, hogy nekünk jó legyen.
Szerző: Z.M.
További részek: ÖRÖKBEFOGADUNK
